Az erzsébetvárosi 15-ös tömb rehabilitációját az időközben a rozsdaövezetet túlnőtt Budapest tette szükségessé, ahol a cél a város egy kedvezőbb, a városmaghoz közel eső, de rossz lakásállománnyal rendelkező területének revitalizációja és ezzel a slumosododás megállítása volt. Erzsébetváros 1955 előtt épült bérlakásainak több mint 40%-a volt felújít(hatat)lan, az 1955 után épült lakások állapota sem volt jobb, és az elöregedés is meghaladta a város egészének mutatóját, valamint a lakások 90%-a a századfordulón vagy még a Horthy-kor előtt épült. A szükségszerű szanálással, a városi funkciók bővítésével és a sűrűség optimalizálásával egy teljes fejlesztési stratégia első kísérleti eleme volt a Klauzál téri tömb: A döntéshozatal léptéke elsősorban a város egészét tartotta szem előtt, vagyis a tömb rehabilitációja leginkább a leértékelődött rozsdaövezet megmentésére szánt stratégiába illeszkedett.

 

Az utópia azonban csak az emberek, a lakók szemszögéből jelenthet utópiát, hisz mindig csak a használói oldalról érthető meg az utópia mibenléte. A lakók általi elégedettség szintje az, ami továbbgyűrűzve a tömb, a környék, a kerület és a város statisztikai mutatóiban is megmutatkozik. Az erzsébetvárosi vízió is nyilván ezt tűzte ki célul, de hogyan fordítódik le a megtervezett városi, városrészi, kerületi vagy tömbszintű stratégia a legalapvetőbb lépték, a lakók szintjére?

 

A 15-ös tömb tervezett utópiája a lakók léptékében nézve már egészen mást jelentett: a kényszerű átköltözés lehetetlenségét („negyven centiméter a híja, a szoba odaát ennyivel kisebb, hát mi legyen [a szobabútorral]?”, „legalább a telefont vinnék át oda”, „az alkóvot viszont nem számítják be szobának”), sorsok megrontását („nincs más szórakozásom, ülök az ablaknál egész nap, nézem az utcát”), bizonytalanságot és a bürokrácia útvesztőit („megígérték, de csak szóban, nem biztos semmi – mondja, miért kell nekünk menni?”, „kint volt a tévé, akkor bezzeg mindent ígértek, még két és fél szobás lakást is, de nem jöttünk le adásban, erre visszavontak mindent, el vagyunk felejtve”, Göde: “akinek a rekonstrukció után sem szűnik meg a lakása, az csak ideiglenesre jogosult”).

 

Ezek a megszólalások viszont arra irányítják a figyelmet, hogy a lakók igenis a régi, a megszokott környezetüket tartották (és általánosságban szólva tartják ilyen esetekben) kívánatosabbnak, tehát kérdés, elfogadható-e a várostervezés preskriptív döntése, hiszen másik, távlatibb nézőpontból tudnak a dologra tekinteni (Göde: “elviselni a kényszerű mozgatást, az élettér átalakulását, még ha lepusztult, mállott, kopott, megfakult is? de megszokott, és az ismert, az maga a biztonság”). Ha igen, a kérdés az, hol lett volna még felelőssége abban a városfejlesztésnek, hogy a fentiekhez hasonló, ám érthető percepciókat kezelje.

 

Meddig maradhat meg egy utópia utópiának? Ha a lakók elváráshorizontja változik (mint ahogy azt a lakótelepeknél láttuk – kezdetben a szempont a távfűtés, a higiénikus környezet, a komfort; később a szuburbanizáció megjelenésével már a vékony falak, az elidegenedés és a magánszféra hiánya lesz mérvadó), szükséges, hogy az utópia is bukjon vele (hiszen az utópia építészeti értelemben a használó ítélete felől konstruálódik, ti. meddig érződik annak)? Van ezek szerint az utópiának temporális karaktere? Megmondhatja a várostervezés, mi a jó használónak (Nádasdi: „több okunk és jogunk van a rehabilitáció sürgetésére”, Göde: „minden költség minket terhel, a lakónak csak el kell viselni”)? A participáció mint épülettervezési módszer segíthetett volna ezen? Szükséges/kívánatos-e minden esetben az utópikus vízió? Mitől lesz sikeres egy utópia (Nádasdi: „sikeres, miden tekintetben bevált kísérletet végeztünk el”) és ki értékelheti annak? Ha egy átfogóbb léptékben sikeres, az fontosabb, mint egy másik, kisebb lépték sikere? Egyáltalán a városi léptékű „siker” felül tudja írni/invalidálni a kisebb léptékét? Rehabilitáció? Rekonstrukció? Reorganizáció? Revitalizáció?

 

 

Ha az utópia „lefordíthatósága” a kérdés, a megvalósítás lehetne ha nem is egy libeskindi fordítógép, de egy lefordított szöveg, aminek egyik oldalán a várostervezők szándéka és célkitűzése, a vágyott rehabilitált tömb és kerület ideája („az utópia”), a másik oldalon pedig a lakókra gyakorolt tényleges hatás banalitása állna, valószínűleg a konkrét képi források hiánya miatt szöveges formában, amolyan Transutopia/Translations of Utop(ianisms) felütéssel, ahol a két szint közti fordítás mikéntje lehetne valami frappánsabb vizuális szűrő. Anyagköltség: papír, print, az extra elem?.

 

Másik alternatívaként lehetne egy egycsatornás videómontázs is (amennyiben vannak elérhető felvételek), ahol korabeli megszólalók (lakók, de nem feltétlen a tömbből) és a várostervezők (szintén nem feltétlen a 15-ös tömbhöz kapcsolódóan) véleményének ütköztetése és a videó által egybemosása lehetne a megvalósítás, esetleg negatív felvételen (természetesen feliratozva). Anyagköltség: tabletkölcsönzés, archív anyagok jogdíja.

 

Harmadik alternatívaként az utópia-tervezés kerülhetne középpontba egy kvízzel (pl. mondjuk megkérdezi a program, hogy mekkora lenne a nappali, erre azt válaszolja a kiállításnéző, hogy mondjuk 5x5, de akkor kiadja a program, hogy azt nem lehet, mert nagyobb a bútor). Anyagköltség: tablet, programozás.

 

Negyedik ötletként lehetne egy monopoly-szerű társasjáték is a megvalósítás, ami akár statikusan, akár ténylegesen játszhatóan bemutatná, hogyan ütköznek a vizionárius döntések az egyéni tapasztalatokkal (pl. „kint forgatott a tévé, és bekerültél az adásba, ezért a pártvezetés aláírta az új lakást igazoló papírod. újra dobhatsz!” vagy „épülnek az új lakások, de az elkülönített keret fogyóban, ezért az alkóvokat nem fogjuk átszámolni szobára - a lakók fel  lesznek háborodva, ami lassítja a költöztetést, egy körből kimaradsz!” vagy „háromszoros sztahanovista kitüntetésed miatt elfogadják a beadványod, és kapsz új lakást, de a pereskedésre ráment a vércukrod - kettőt lépj előre de a következő körben kimaradsz” stb. Anyagköltség: karton, műanyag, fa.

 

Ötödikként lehetne korabeli és mai felvételek montázsszerű elegyítése (egyes részletek a mai, egyesek a korabeli képeken), avagy a dzsentrifikáció képileg történő bemutatása (hogy nézett ki akkoriban a tömb és hogy ma), infografikai elemekkel felturbózva (adatok, érdekességek, statisztikák). Anyagköltség: habkarton, print.

 

 

Michalkó Gábor: Erzsébetváros szociálgeográfiai vizsgálata II. In: Földrajzi Értesítő, 45. évf, 3-4. sz., 1997. http://www.mtafki.hu/konyvtar/kiadv/FE1996/FE19963-4_315-331.pdf